Mindenre IGEN-t mondtam! Ez még engem is meglepett.

Első vietnámi táborunk idén tavasszal igazi örömtáborként debütált. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy résztvevőnk, aki a 30 év multilét kompenzálását várta az utazástól, hónapokkal a hazaérkezés után tud-e még táplálkozni az élményekből. S elárulunk egy kis kulisszatitkot is: Judit úgy döntött, jön velünk októberben Balira!! Aminek mi elképesztően örülünk ❤️ Így hát szerettük volna még a Balivarázs előtt kifaggatni a vietnámi megéléseiről. Drága Judit, fantasztikus látni azt a transzformációt, amin keresztülmentél. És köszönjük, hogy minderről nyíltan mesélsz is.

A legtöbben a Bali táborainkról ismernek minket, hiszen 2019 óta szervezünk oda inspirációs utakat. Téged azonban a tavaszi vietnámi táborunk szólított meg. Miért érezted úgy, hogy inkább Vietnámot választod ezúttal mintsem Balit? Mi fogott meg az elvonulásunkban leginkább?

Már évek óta követtelek titeket, de Bali valahogy nem vonzott. Nem éreztem azt, hogy Bali tudna bármi pluszt adni, mint egy szimpla utazás és persze akkor még személyesen nem ismertem a közösséget. Vietnám először a hely miatt vonzott, mert úgy gondoltam, hogy az tényleg más kultúra és annyira autentikus, amennyire lehet, mert még nem rontották el a turisták.

A jelentkezéskor megfogalmazott motivációd szerint feltöltődést, és a 30 éves multilét kompenzálását vártad a tábor 12 napjától. Azt kaptad, amit szerettél volna?

Na igen, ez a 30, ami addigra már 31 lett nagyon sokat kivett belőlem. Amit korábban imádtam benne az nagyon megváltozott és az utolsó évben jöttem rá, hogy elkezdett mérgezni, így mindenképpen lépnem kell. Nehéz döntés volt, lelkileg megviselt, mert az ismeretlenbe ugrottam. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, a dolgaim átgondolására, plusz némi segítségre, hogy merre és hogyan induljak tovább. Végül sokkal többet kaptam, mint amire számítottam, de erről kicsit később.

Milyen kihívásokkal kell megbirkóznod a mindennapokban? És mindehhez milyen támogatást adott az elvonulásunk a 4 hónap távlatából visszatekintve? Hozott bármiféle változást az életedbe ez az utazás?

Munka-alkoholistaként naponta 10 órákat dolgoztam és anyaként tekintettem az általam képviselt termékre, annak értékesítésére. Imádtam a munkámat, szerelemmelónak hívtam és így is gondoltam rá sokáig. Aztán rájöttem, hogy elfelejtettem élni. Miután a lányom már kirepült, minden ébren töltött percben a munkámra gondoltam, hogy mi mindent lehetne még csinálni, mivé válhatna. Aztán egy nagy átalakulás kapcsán dobtam egy hátast, mert nem kaptam meg az ehhez szükséges támogatást és csak vegetáltam hónapokig. Na ekkor mondtam fel.

Az elvonulás során életemben először tapasztaltam meg azt a valódi feltétel nélküli szeretetet, amiről addig csak olvastam. Az elején mondtam is a csapatnak, hogy elfelejtettem hogyan kell nevetni - jó lenne felidézni és újra megtapasztalni. Ez szerencsére elég hamar sikerült és a végre „tejbetök” lettem.

A legnagyobb támogatást a csapattagok adták. Hasonló problémákkal érkeztünk, mindenki segített mindenkinek, lelkileg támogattuk egymást, már az is segített, hogy meghallgattuk a másikat. A beszélgetések során egyre közelebb kerültünk egymáshoz, megnyíltunk és befogadtuk a segítséget, amit szintén nehéz volt korábban megtennünk. Közben persze tudtam igazán magamra is figyelni, befelé fordulni és egyedül is lenni, ami így kicsit furán hangzik, de tényleg így volt. Ennek hatására a változás már ott beindult, sok elhatározás fogalmazódott meg bennem, amiket azóta megvalósítottam. Például sokkal többet foglalkozom a szeretteimmel, többet támogatom őket, több szeretetet adok, mert csak így várhatom el, hogy ezt a szeretetet, amit korábban hiányoltam, vissza is kapjam.

Mi tetszett a legjobban, ami abszolút felülmúlta a várakozásaidat és azóta is óriási szeretettel gondolsz rá?

A csapatban valahogy nem volt kérdés, hogy egy teljesen új dolgot kipróbálok-e, vagy sem. Mindenre igent mondtam, csak a lehetőséget, a kihívást láttam, amibe bele akartam ugrani. Ez magam számára is meglepő volt. Például korábban azonnal nemet mondtam volna a bringás kirándulásra, ott pedig simán felszálltam kb 1 utcakör gyakorlás után és indultunk is a rizsföldekre. A videón látszik is, hogy mennyire nem voltam még komfortos vele, de utána mégis büszke voltam magamra és bántam volna, ha nem vágok bele. De ilyen volt az is, hogy minden ételt megkóstoltam, ami elém jött, így a duriánt, meg a békát is, mert hol máshol ennék ilyet, ha nem Vietnámban.

Hogy írnád le Vietnámot? Milyen benyomást tett Rád az ország, a helyiek, a kultúra?

Nagyon meglepő volt, hogy Saigonba érve a kaotikusnak tűnő forgalom mennyire rendezett volt és hogy mindenki a végtelenségig türelmes a másikkal. A vietnámi emberek szeretete is nagyon megfogott. Egyszerűen odajöttek hozzánk az utcán és rákérdeztek honnan jöttünk, majd átöleltek és üdvözöltek. Ilyen fülig érő mosolyt még nem láttam, mint ami az arcukról köszönt ránk. Bármit kértünk segítettek, de kérnünk sem kellett, mert ha látták, hogy szükségünk van valamire, azt megkaptuk és ezt önzetlenül tették, ami egy európai embernek meglepő. Talán emiatt is, még sehol sem éreztem magam ennyire biztonságban, így már az első szabad délelőtt egyedül mentem be a városba, hogy napközben is megnézzem az óvárost.

A nagyobb városok kivételével, ez az ország még mindig a régi arcát mutatja, ahol szorgos emberek dolgoznak, megőrzik a természeti értékeket, vigyáznak rá, szerényen és sokszor szegényen élnek, de nem vágynak másra, így boldogok. A hegyek, a rizsföldek, a tengerpart mind-mind gyönyörű, haza se akartam jönni. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mennyire csodás, ezt látni és tapasztalni kell.

18 fős csapattal érkeztél Vietnámba, s az út előttig senkit nem ismertél. Milyen volt a DSM miliő?

Azért egy közös vacsora szerencsére összejöttünk indulás előtt, ami hasznos újítás volt a DSM részéről, így nem voltunk teljesen ismeretlenek. Legalább tudtam a reptéren, hogy nem a másik csapathoz kell csatlakozzak.

Egyébként fura, de nem éreztem, hogy bárki idegen lenne. Már a reptéren összekovácsolódtunk és közösen kerestünk megoldást egy társunk problémájára. Aztán Dohában már vigyáztunk egymásra, hogy senki se kallódjon el, végül az első közös vietnámi vacsin már össze-össze kacsintottunk, pedig még egy nap sem telt el.

És akkor vissza is térhetünk arra, hogy ez a csapat tényleg egy olyan támogató közösség, ahol a tagok feltétel nélkül elfogadják és szeretik egymást. Mivel mások ismerték már egymást, de felém nagyon nyitottan fordultak, így nekem sem volt nehéz felvennem ezt a ritmust és hasonlóan kezelnem a helyzetet. Az tényleg működik, hogyha rád mosolyognak, akkor visszamosolyogsz.

Kit küldenél el a jövő tavaszi folytatásra?

Apukámat és magamat, mert arra értem haza, hogy apu mondta nekem, hogy addig spórol, amit el nem tud jönni velem legközelebb.

De a viccet félretéve, azokat küldeném el Vietnámba, akik egyszerre vágynak arra, hogy 1. pihenjenek, kiszakadjanak és feltöltődjenek, 2. felfedezzék a természet szépségeit és a helyi emberek szeretetét, 3. bátran kipróbáljanak új dolgokat, ételeket, italokat, tapasztalásokat. Mindezt pedig egy közösség részeként tudják megélni, ahol ha egyedül mennek is, sohasem lesznek egyedül, mert bármikor találnak lelki támogatást.