Hallva a csapattársak történeteit, két év után végre én is meg tudtam nyílni.

Már az első beszélgetésünknél éreztem, hogy Zsikével mindenképp szeretnék interjút készíteni. Csak remélni mertem, hogy igent mond a felkérésemre. Mert hát minden egyes jelentkezés a táborainkba számunkra felér egy szívdobbanással, de amikor hetven év bölcsességével és tapasztalatával gyarapodik a Csapatunk, az kivételes ajándék. Életereje és nyitottsága, amivel a Balin létezett, beragyogta a mi ottlétünket is. Drága Zsike, köszönjük, hogy részesei lehettünk az utadnak. Köszönjük, hogy láthattuk, ahogy napról napra nyílik a szíved. Köszönjük az őszinte szavakat. ❤️ Olvassátok szeretettel Zsike inspiráló történetét!

Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy a 70. születésnapod apropóján a Lányoddal közösen elutaztok Balira? Hogy készültél lélekben az utazásra? Voltak Benned félelmek?

El sem tudtam hinni, fel sem fogtam, hogy valóban eljutok erre a csodálatos helyre. Sokszor utaztunk - amikor a gyerekek kicsik voltak, velük, később a férjemmel, de Európán kívülre soha nem jutottunk el. Valahogy mindig úgy éreztük, hogy ez meghaladja a mi lehetőségeinket. Néztünk filmeket Baliról, olvastunk is útleírásokat, de itt mindig meg is álltunk. Most, amikor realizálódott, hogy eljutok oda, rögtön elővettem a térképet, megnéztem, hol is van, hogy lehet oda eljutni. Igyekeztem mindent elolvasni, amit csak találtam az interneten. Magáról a szigetről, a helyi szokásokról, az ottani életről. Elolvastam nagyon sok turista beszámolóját, olyanokét is, akik több hetet, hónapot éltek ott.

Próbáltam „megtanulni” Balit.

Én az utazásokban már a készülődést is nagyon szeretem, alaposan fel is készülök minden útra. Most ezt a lányommal, Zsuzskával közösen tettük, sokat beszélgettünk az útról, együtt csomagoltunk, megosztottuk, ki mit vigyen, mi az, ami biztosan kell és mi az, ami nem. Félelem egyáltalán nem volt bennem, csak óriási kíváncsiság.

Attól a naptól kezdve, hogy biztossá vált az utazás, a naptáramban elkezdtem a visszaszámlálást. 84 napról indult.

Milyen lett végül a Te Balid? Hogyan érezted Magad az ott töltött 9 nap alatt?

Az utazás és az ott töltött idő minden pillanata csodálatos volt. Az is igaz, hogy én minden utazásra úgy készülök és úgy megyek, hogy jól akarom magam érezni, s nem is nagyon engedem, hogy bármi is

elrontsa. Ez az út most nagyon jókor jött. Egy nagyon nehéz időszak áll mögöttem, túl sok veszteséggel, tragédiával, szomorúsággal. Reménykedtem, hogy Balin ezek a helyükre kerülnek bennem. Nagyon elgondolkodtató és számomra meghatározó élmény volt az első nap, amikor bemutatkoztunk egymásnak. Végig hallgatva a csapattársak gondolatait tudatosult bennem, hogy mindannyiunknak megvan a maga gondja-problémája, szinte mindegyikünk súlyos terhet cipel. Ez bennem nagyon mélyre ment és valamit át is fordított.

Mi volt Számodra a legnagyobb komfortzóna átlépés?

Úgy gondoltam, az lesz a legnehezebb, hogy magamról, a problémáimról, a fájdalmaimról

gyakorlatilag számomra ismeretlen emberek előtt beszéljek. Ez nekem több, mint 2 évig nem ment.

Ott viszont hallva a csapattársak történeteit, én is meg tudtam nyílni. Ami nagyon nagy áttörés volt, két és fél év után ott mondtam ki először hangosan, hogy mik is voltak azok a tragédiák, amik történtek velem, velünk.

Addig mindig csak annyit mondtam, hogy nagyon sok rossz dolog történt velünk. Balin konkrétan el tudtam mondani, mik voltak ezek a rossz dolgok.

A táborunk témája EGYÜTT BALIN volt, ahol 7 anya-lánya páros is rész vett, köztük Ti is. Milyen hatással volt Bali, a közösségünk, a programok, az együtt töltött idő a Ti anya-lánya kapcsolatotokra?

Bali nagyon jó alkalmat adott arra, hogy Zsuzskával sokat beszélgessünk. A tragédiáinkról, az egymáshoz fűződő érzelmeinkről és arról is, hogy a kisunokám, Áronka születése óta belesimultunk az anyuka-nagymama állapotba, s nagyon kevés hangsúlyt fektettünk az anya-lánya kapcsolatra. S arról is tudtunk beszélni, hogy nem jó az, hogy nekem Áronka jelenti a MINDENT. Két és fél év alatt nagyon bezárkóztam, a szűk családon kívül senkivel nem akartam találkozni. Gyakorlatilag állandóan arra vártam, mikor lehetek Áronkával. Ez volt az egyetlen örömforrásom. Ezzel pedig óriási terhet raktam Zsuzska vállára, hiszen neki még arra is figyelni kellett, hogy biztosítson időt nekem arra, hogy Áronkával legyek, hiszen tudta, hogy én csak ezalatt az idő alatt érzem jól magam. Kellett ez az út arra is, hogy ráébredjek, a saját jólétemről magamnak kell gondoskodni, nem ruházhatom át ezt a feladatot senkire.

Milyen a DSM közösség? Milyennek láttad a csapatunkat?

A DSM egy csodálatos közösség. Anett, Ivett, Zsuzsi csodálatos emberek. Érzékenyek, empatikusak, kedvesek, segítőkészek, gondoskodóak. Mindenre odafigyelnek, biztonságot adnak. Mindamellett, hogy az egész út nagyon precízen és profin volt megszervezve, emberileg is annyira közel kerültünk egymáshoz, mintha ezer éve ismerősök, barátok lennénk.

2 hónap távlatából visszatekintve, mit hoztál haza Magaddal Baliról? Mit adott Neked az utazás?

Balin egészen más életérzést tapasztaltam. Az emberek őszinték, kedvesek, elfogadóak, pozitívan állnak a dolgokhoz. Amit még kaptam Balitól, az úttól, a csapattól, a lányoktól, az elfogadás. S az, hogy csak a ma van. A tegnap már nincs, elmúlt, azon már nem tudunk változtatni. A holnap pedig még nincs, bizonytalan. Az itt és most a fontos, ezt kell megélni. A saját jólétemről pedig csak én gondoskodhatok. Hatalmas felismerés, hogy mindenki nehéz puttonyt visel. A puttony tartalma ugyan más, de a súlya ugyanolyan nehéz mindegyiknek. S merjünk és tudjunk őszintén egymás felé fordulni, kimondani, ami fáj, de azt is, ami jó és ami boldoggá tesz.